próbálom megérteni...
sajnálom, hogy gyűrűt húztunk, mert az rontott el mindent
hiszem, és érzem, hogy szeretett, tiszta szívből, igazán
aztán romlott el minden
igent mondtam, és rá kellett jönnie, hogy ez komoly... hogy komolyan veszem, számítok rá a jövőben
és ez ijesztő, egy embernek, egy férfinak, akinek a napjai, évei meg vannak számlálva és nem is tudja pontosan, hogy mennyire kevés van...
nem értem ezt a nagy hitet, ami bennem volt az iránt, hogy minden jó lesz
féltem a rohamoktól, a shuboktól, attól, hogy egyedül maradok a gyermekünkkel, ha lesz, de úgy éreztem érdemes... hittem nagyon
talán ezért is nehéz most, mert könnyebb lenne, ha nem hittem volna ennyire abban, hogy jó lesz, hogy nem lesz rosszabbul..
aztán januárban jött a rosszullét, amikor már vmi megtört...
akkor láttuk azt a filmet is pont... szerelem és más drogok
egy parkinsonos lányról
beszélgettünk utána, és azt hittem ügyesen meg is beszéltük, hogy mellette vagyok, támogatom
tévedtem
mert neki ez is egy jel volt, hogy neki nem kell komoly kapcsolat, mert beteg...
tudom, sosem szeretett még ennyit senkire
és valóban kicseszés az élettől, hogy idedobta őt nekem, vagy engem neki (részletkérdés)... egy komoly kapcsolatot, ami csodás... és még sem lehet belőle semmi az SM miatt...
voltak nagyon szép pillanatok, amikor elhitte, hogy nem lesz semmi baj, de a legtöbbször nem
és harcolt, próbált úgy tenni, ahogy most is, hogy ez nem szerelem, ez nem komoly, csak úgy elvagyunk
érzem, hogy nem
érzem, hogy igaz volt
hiszen ő is mondta, azon a csodaszép estén, amikor kicsit újra egymásra találtunk, hogy "ha nem lennék beteg, geci boldogok lehetnék..."
és éreztem, hogy igaz
mostanában ebből az igazból keveset éreztem
inkább a tagadást, a menekülést
lehet engem próbált védeni, de nem tudott elengedni...
kellett ez a sok mocsok, hogy kiszeressek belőle, hogy én mondjam ki, hogy vége
persze lehet, hogy nem is így volt
de most így gondolom
tegnap ahogy elolvastam az msn beszélgetéseinket, úgy éreztem,összeállt bennem vmi, és megértettem
hogy ez tényleg szép volt, csak az SM...
az közénk állt
és nem miattam, én kitartottam volna mellette, de ő nem tudta elfogadni
hiányzik, de próbálom ezt megérteni
nem tudom, könnyebb lesz- e így, vagy jobb lenne inkább haragudni...
mert amiket tett, nem helyeslem továbbra sem... mert bántott folyamatosan
viszont ha haragszom, akkor le kell tagadnom az egészet, a kapcsolatunkat, ami csodás volt, sosem voltam boldogabb, mint vele...
így viszont talán szeretném visszacsinálni, de legalább elhihetem, hogy ez őszinte volt, és szép...
most így a jó, hogy ebben hiszek, holnap meg talán megint utálni fogom...
jó lenne, ha legalább nem álmodnék...
ha nem tudnék álmodni, minden sokkal, de sokkal könnyebb lenne...
